Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Sikeres Magyarország: mit kellene másképp csinálni? Demján Sándor, www.találjuk-ki.hu, 2006. július 4. Európa fura képzõdmény. Rossz helyre léptünk be. A gazdasági perspektívát figyelembe véve jobb lett volna belépni Brazíliába, Oroszországba vagy Indiába. Magyarországon ma az egyik fõ cél a polgári társadalom megteremtése. Ez óriási kihívásként nehezedik országunkra, amelynek egyfajta feudalizmusból kell továbblépnie, hiszen a rendszerváltás elõtti rendszer is egyfajta feudalizmus volt. Magyarország pozícióját nehezíti – ami egyben persze elõnyt is jelent –, hogy az Európai Unió tagja. Be kell vallanunk: olyan helyzetbe került Magyarország, hogy a kormány és az ország cselekvési pályáját már nemcsak a magyarok jelölik ki, hanem külsõ tényezõk is, nevezetesen Brüsszel. Európai életszínvonalat akartunk, ezért beléptünk egy klubba, így most e klub feltételrendszerének kell megfelelnünk. A kérdés most az, hogy Magyarország megszerzi-e azokat a forrásokat, amelyek segítségével felzárkózhat és jólétet teremthet. Ha nem fér hozzá az ország ezekhez az alapokhoz, akkor Széchenyi mondását, mely szerint „Magyarország lesz”, kérdéssé kell átalakítani: száz év múlva lesz-e Magyarország? Ez lesz ugyanis a kérdés, ha Magyarország kiesik a brüsszeli fejlesztési forrásokból, mert nem tudja letenni a saját erõt, vagy mert nem igazodik az adott versenyterülethez, hiszen az Unió a verseny jegyében jött létre. (Egyébként senkinek ne legyen illúziója: az Unió nem keresztényi szeretetbõl ölelte magához Magyarországot. Európa nyugati fele úgy gondolta: elöregedett, és kell neki a szakképzett, fegyelmezett munkaerõ. S mivel a nyugat-európai politikai elit megelégelte a más kontinensekrõl érkezõ bevándorlókat, úgy döntött, hogy kibõvíti Európát, hozzájárul a „tízek” csatlakozásához.) Egy kínai mondás szerint a barackfa sem egyszerre virágzik. Lehet, hogy nálunk nagyon sokára nyílik ki a barackfa virágja, de a magyar politikai és szellemi elit, a sajtó és a civil szervezetek felelõssége, hogy ez a nagy leszakadás, ez a jelentõs lemaradás ne következzen be. Ha szeptemberre nem fogadják el a magyar államháztartásról szóló programot, annak nagyon súlyos következményei lehetnek. A reformkor, amely több mint két évtizeden keresztül jellemezte Magyarországot, az országgyûlési tudósításokon, az újságokon és a hazát szeretõ emberek önfeláldozásán keresztül el tudta terjeszteni a polgári társadalom gondolatát. Ma Magyarországon valódi szemléletváltásra van szükség, ami a polgári társadalmat, az európaiságot illeti, s ennek a váltásnak a fejekben kell végbemennie. A mai Magyarország különbözõ csoportjainak önzésével nehéz szembeállítani olyanokat, mint a reformkori nemesség legjobbjait, akik lemondtak az adómentességrõl. Ma ilyen csoportot Magyarországon nagyon nehéz találni. Sokan mondják, hogy aggódnak Magyarországért, de ha áldozatra kerül sor, arra már nem hajlandók. Visszatérve az uniós forrásokhoz: ha Magyarország ezekbõl kiesik, akkor várhatóan elvándorol a fizikai munkások jelentõs része, elvándorolnak a fiatalok, és itt maradnak a szociálisan rászorultak. Utána természetesen megindul egy visszavándorlás (hiszen Európa nem fog kiürülni), és más nyelvet beszélõk fogják megtölteni Magyarországot. Ez ugyan negatív víziónak hangzik, de például az Egyesült Államokon belül is lejátszódtak ilyen folyamatok; ne higgyük azt, hogy Magyarországot ez elkerüli. Ha az állam nem mer népszerûtlen döntéseket hozni, markáns stratégiát kialakítani, akkor az elvándorlás szükségképpen bekövetkezik, és elsõ lépésben a fizikai munkások eláramlására kerül majd sor. Európa fura képzõdmény. Rossz helyre léptünk be. A gazdasági perspektívát figyelembe véve jobb lett volna belépni Brazíliába, Oroszországba vagy Indiába. Voltam egy konferencián,ahol nagy hírû gazdasági elemzõk beszéltek arról, hogy milyen lesz a világ 2050 körül. Szerintük a világ vezetõ hatalma nem Kína lesz, hanem India, a második helyre Kínát sorolták, a harmadikra az Egyesült Államokat, a negyedikre Brazíliát vagy Japánt, és az ötödik-hatodik helyért vetélkedik majd Európa és Oroszország. Az elemzõk azt hangsúlyozták, hogy igazából nem a pénz, és nem is a nyersanyag az alapvetõ érték, hanem a dolgozni akaró ember. S ez igen lényeges, mert a nyersanyagot meg lehet venni, a tõke vándorol, de ahol nincs a munkának becsülete, ott minden hiába. Az angol fiatalok százezrei költik el a családi vagyont a spanyol tengerparton, mert nem akarnak dolgozni, de ma Magyarországon az sem akar dolgozni, akinek nincs pénze. Jól jellemzi az itthoni szemléletet, amikor azzal riogatják a gyereket, hogy tanuljon, mert ha nem kerül egyetemre, akkor majd dolgoznia kell. Magyarországon ingyen, az adófizetõk pénzébõl csodálatos szakmákat lehet tanulni. Pszichológusnak 30 százalékkal többen jelentkeznek, mint mérnöknek. Külföldi tanulmányok szerint Magyarországon minden 25. embernek van természettudományi végzettsége. Ez az igazi tragédiánk Írországhoz, Finnországhoz és az összes többi országhoz képest, hiszen a közvetlen termelésbõl adódik minden hozzáadott érték (és persze a tõkekivitelbõl, de nekünk nincs tõkénk, ezért nagyon oda kellene figyelni a közvetlen termelésre). A termelõüzemek eltûnése Európában és Magyarországon a mostani válság egyik alapja. A termeléshez pedig mérnök kell és képzett szakmunkás. Szakmunkás, ami Magyarországon hiányzik. Körülbelül 600 ezer ember vesz részt a közvetlen termelésben, s ha ezt az eltartottak arányához viszonyítjuk, ijesztõ számot kapunk. Akkor mitõl is boldogulnánk? Európa most meg fog ajándékozni bennünket, átmenetileg megajándékoz egy felzárkózó csoportot, amelybõl azonban mi kimaradunk, ha nem tesszük rendbe az országot, továbbá ha a reformok elvéreznek a különbözõ érdekcsoportok harcaiban. Hosszú távú jövõnket veszélyezteti a mostani képzési rendszer is. Egy cégnél, ha az okosok és a szorgalmasok aránya felborul, akkor a cég általában tönkremegy. Az országok esetében ez ugyanígy van. Ha hat okos van és egy szorgalmas, mint ma nálunk, akkor nagyon nagy a baj. A tudásalapú társadalom, amirõl ma mindenki beszél, nem azt jelenti, hogy tudósokat képezünk, ez hatalmas félreértés! A lisszaboni program alapja az, hogy az autószerelõ, a mûszerész vagy a mezõgazdaságban dolgozó a maga szakmájában a legjobb tudású legyen a világon. A tanítás, a képzés és a felzárkóztatás nem azt jelenti, hogy olyan tudományokra vagy foglalkozásokra ontjuk a diplomát, amelyekre ilyen számban nincs szükség, mert akkor bekövetkezik az, hogy szociológusok fogják kutatni a munkanélküli szociológusok problémáit. Egy ilyen kis országnak, mint a mienk, miért van szüksége 74 felsõoktatási intézményre? Miért számít természetes rangnak, hogy egy valamikori járási székhelynek is van felsõoktatási intézménye? Ettõl ugyanis a magyar oktatás színvonala annyira alacsony lesz, hogy a magyar diplomát az állásra való jelentkezéskor a sor aljára teszik. Az egyetemeket, fõiskolákat inkább össze kellene vonni. Norvégia például hihetetlenül gazdag ország, de nincs orvosi egyeteme, mert úgy véli: ahhoz õ túl kicsi, inkább a legeslegjobb ösztöndíjjal külföldön taníttatja az embereit. Mi a felsõfokú diplomával rendelkezõknek a felét Európának vagy a semminek fogjuk kiképezni. Ma Magyarországnak az a híre a nemzetközi piacon, hogy nincs szakmunkása. Magyarországon a munkanélküliség választási téma volt, de ez, elnézést kérek, mosolyogtató. Valóban van rengeteg munkanélküli, és valóban van olyan terület, ahol kétségtelenül valós a munkanélküliség. De összességében hiány van olyanokból, akik dolgozni akarnak, hiány van szakmunkásokból. Azért sem jön ide az ipar, mert az idetelepülõk sokszor kudarcot vallottak amiatt, hogy nem tudták összeszedni a meglévõ munkaerõt. Ezért véleményem szerint be kell fogadni a magyarokat a Kárpát-medencébõl, akik ide akarnak jönni, és itt akarnak letelepedni, dolgozni. Nincs szükség elnéptelenedett falvakra: költözzenek oda azok, akik a nyelvünket beszélik. Régebben Írország volt a munkanélküliség hazája, ahonnét mindenki elvándorolt. De Írország kidolgozta a maga stratégiáját, kimunkálta a társadalmi szerzõdését, amelyben megegyeztek a pártok, a munkaadók és a munkavállalók, s ennek eredményeként ma ez az ország az egy fõre jutó GDP termelésében Európa élén áll. Ilyen szempontból ott tehát létrejött a nemzeti megegyezés és kiegyezés. Mi azon dolgozunk, hogy ez Magyarországon is megszülessen. Közép-Európa és a régió, amelyben Magyarország elhelyezkedik, rendkívül jó helyzetbe került. Idõben fel kell ismerni, hogy az állam költségei nem rakódhatnak olyan hányadban a termelésre, amely már versenyképtelenné teszi a termelést és a jövedelmeket. Ha ezek kiigazításra kerülnek, márpedig ez nagy valószínûséggel meg fog történni, akkor Magyarországnak van jövõje. Ami a magyar szellemiség megõrzését illeti, azaz az oktatást, a kultúrát, a közmûvelõdés ügyét, e tekintetben nagyon fontos, hogy az értelmiség patrióta maradjon! Ez rendkívül fontos feltétel, egy ilyen elkötelezettséggel le lehet küzdeni az átmeneti nehézségeket. Egy további alapvetõ jelentõségû dolog, amirõl beszélni kell: a drága állam, vagyis az állam befolyása a versenyképességre, ami közvetlenül érinti a kistérségeket illetve az önkormányzatokat is. Teljesen igazuk van a közszolgálat érdekvédõinek, amikor azt mondják, hogy nem lehet õket bûnbaknak kikiáltani. Nem õk Magyarország lemaradásának, nehéz helyzetének okozói, hanem a politika. A politika dönt a létszámról és a költségvetésrõl, és a magyar politika olyan – lehet, hogy ennek a háború elõtt is megvolt a hagyománya –, hogy ha valaki hatalomra kerül, akkor teletömi az ismerõseivel és barátaival a hivatalokat. Amennyiben ráadásul olyan a jogi szabályozás, hogy nem is lehet felmondani nekik jó sokáig, úgy szinte bebetonozódnak az államigazgatás különbözõ szintjeibe. Aztán politikai jutalmat kell adni a sok aktivistának, akik önkormányzati képviselõk lesznek, és ezért pénzt kapnak, mintha dolgoznának, s ily módon még korrupciós forrásokhoz juthatnak. A közmunkáknál és a különbözõ megrendeléseknél is kialakul ugyanez a helyzet. Angliához viszonyítva, ahol 800 önkormányzat van, Magyarország tragikus képet fest. Nem arról van szó, hogy pl. egy falunak ne legyen alszámlája, amin a beszedett adót tartják, csak nem kell hozzá szakapparátus. Ha az önkormányzatoknál a térségben maradna az adóbeszedés joga, és a térségben maradna mondjuk az adó 70 százaléka, akkor az adóérdek miatt megszûnne a fekete foglalkoztatás, és többé nem lenne minimálbérre bejelentve Magyarországon másfél millió ember. A régióknak önálló adószedõkké kell válniuk, s ennek a folyamatnak alulról építkezve, a svájci modell szerint kell végbemennie. Ebben a modellben nincs szerepük a politikai pártoknak és magának az államnak sem. Nagyon nagy a felelõssége a régióvezetésnek és az értelmiségnek a kultúra megõrzésében és a patriotizmus erõsítésében. Aki nem tud patriótákat nevelni Magyarországnak vagy egy régiónak, az véleményem szerint kudarcra van ítélve. S ez – kitalálni Magyarországot – az értelmiség felelõssége. Ezért olyan rendszert kell kialakítani, amelyben a nemzeti tõke a kultúrát, a magyar hagyományokat kellõképpen finanszírozza. Ausztriában járva például büszkén mutatták meg nekem egy faluban a helybeli szobrász házát. A falu megfizeti a mûvészt, s egy emberként büszke rá. Vidéken nevelkedtem fel, és volt szerencsém életem egy periódusában egy olyan árvaházba keveredni, ahol be tudtam hozni a lemaradásomat, mindazt, amit nem tudtak nekem megtanítani az elõzõ iskolában. Így tapasztalatom van a vegyes osztály oktatási modelljérõl, amelyben a 6–10 éves közötti korosztályt összerakják egy osztályba, amivel azt érik el, hogy az ilyen modell szerint tanuló gyerekek minden esélyüket el fogják veszíteni. Az effajta kérdésekbõl hangulatot lehet teremteni, mert a pedagógus nem akar utazni, helyben lakik, valószínû idõs tanítónõ, és mindenki mellé áll. A normális szülõk többsége pedig fogja, már akinek módja van rá, és inkább elviszi a gyerekét egy jobb iskolába. Ez a rossz iskolarendszer kódolja azt, hogy a gyerekek már az alsó tagozatban soha be nem hozható hátrányt szenvednek. Az iskolabusznak egyébként közösségteremtõ ereje is van, és sok helyen alkalmazzák a világban, például az Egyesült Államokon kívül Angliában vagy Franciaországban. Az oktatás tehát az ilyen kistérségi regionális rendszerben alapvetõ kérdés. Az ilyen, oktatási problémákra adott válaszok Magyarországon politikai divat kérdései, pedig errõl helyben, a kistérségekben kellene dönteni, hiszen ez az önállóság egyik alapvetõ kérdése kell, hogy legyen. Mindent összevéve azonban optimista vagyok Magyarországot illetõen. Méghozzá azért, mert mindössze két lehetõségünk van: az egyik az, hogy megcsináljuk most a reformokat, s ennek eredményeként hozzájutunk a forrásokhoz, megkapjuk a pénzeket, és elindulunk a fejlõdés útján. A másik, amennyiben nem ez következne be, hogy elkerülhetetlen lesz a csõd, és akkor az összeomlás után úgyis kikényszerülnek ezek az oly sokáig elodázott intézkedések. A szerzõ a TriGránit Fejlesztési Részvénytársaság elnöke. Írása a Kistérségek Európa kapujában címû konferencián elhangzott elõadásának szerkesztett változata. Demján Sándor Sikeres Magyarország: mit kellene másképp csinálni? www.találjuk-ki.hu, 2006. július 4.